Isten hozott!

Jó, hogy van nyár, jó, hogy van 4 évszakunk. Kell a változatosság, különben egysíkú, uncsi lenne minden nap. Régen frászt kaptam az ilyen szavaktól, hogy uncsi, szupcsi, barinő, tecső (ez a youtube falusi megfelelője), de mára megszoktam. Szegény Kazinczy, meg tudom érteni. Olyan szép az anyanyelvünk, annyi mindent ki lehet fejezni vele, árnyaltan, burkoltan érzéssel töltve. Például mennyivel jobb nekünk az angoloknál, akik csak azt mondják, hogy „go”, mi pedig 2 oldalnyi szóval tudjuk ugyanezt.

Hogy miért is mondom ezt? Sokan nem ismerik a „burnout” kifejezést, pedig ez is mindennapi életünk része, szinte velejárója. Annyi inger ér minket egy nap, hogy az apró dolgok már fel sem tűnnek, az értékes idő is veszít a varázsából, mert mindig rohanunk. Tüzet oltunk – s ha már ennél a szóhasználatnál vagyunk - érzelmileg kiégünk. Nem mindig, nem feltétlenül, de kétségtelenül. Mondok példát is, korosztályonként.

Néhány éve, mikor még a mi gyermekeink is kicsik voltak, saját szememmel láttam, ahogy a homokozó deszkáján ült egy ősanya típusú plázacica (nem röhög!)  a legtutibb tűsarkújában, mellette kisded lánykája talpig divatban, kezében tablettel. Nem, nem azzal simította el a homokot a vödör mellett. Nézte és csüngött rajta. Párbeszéd, kommunikáció zéró. A Balaton 20 méterre, a homokozó a lábai alatt, mezítláb még csiklandozhatta is. Volna. Ha a volna ott nem lett volna… Szegény ded, szegény gyermeki lelke. Csak sajnálni tudtam, a jó édesanyját pedig megvetni. Csúnya dolog, ez van.

Picit nagyobb korban gyermekorvosi rendelő, várakozással töltött percek. Rajtunk kívül minden gyereknek a kezében ott figyelt az okostelefon, hangos játékokkal (naná, hogy használták, de nem halkították), közben szintén zéró kommunikáció a kiskorú és szülője között. Mindenki nyomkod valamit és nem beszélnek egymással. Pedig remek alkalom lenne ez a néhány perc egy mesére, egy megnyugtató közjátékra, hogy „neféljkincsemnemharapadoktorbácsi”, vagy valami hasonló.

Nézzük a kamasz korosztályt. Testközeli tapasztalat, hű és nahát és még juj is. Órák hosszat a számítógép előtt ülnek, vagy a mobiljukat nyomogatják. Ritka eset, ha ki lehet mozdítani ebből a közegből és végre igazi személyes kapcsolatok történnek. A digitális tanrend rátett erre egy lapáttal és borzasztó sokat rombolt az addig is rossz helyzeten. Kétségtelen, hogy a billentyű használatuk kifogástalan és gyorsabban gépelnek, mint én pislogni tudnék, de az összeredmény nagyon pocsék. Az általam is nagyra becsült Vekerdy jótanácsai jutnak eszembe. Az óriási felkiáltójel, ami vészvillog az agyamban, mi lesz ezután… Nem, nem a saját gyerekeimről írok, hanem általában a korosztályról. Akik már nem írnak kézzel, vagy alig. Akik már nem vesznek könyvet a kezükbe, mert inkább megnézik youtube-on. Akik nem találkoznak és beszélgetnek egymással, hanem egy virtuális világban töltik napjaikat, ál-élményekkel, ál-cimbikkel. Akiknek sokszor még a nevét sem tudják. Ahol az a király, aki százon ezret elpusztít, 8 élete van és sebezhetetlen. S közben kint várnak a pitypangok, sünök, a hullámok, a bicaj, egy jó könyv, igazi barátok. Lehet ezzel versenyezni?

Költői kérdés volt.

Ugorjunk az idősebb korosztályhoz. Aki hajlamos rá, az tévé és sorozatfüggővé válik, mert ott mindig történik valami. És nem kell gondolkodni… Ez itt a lényeg. Ne kelljen gondolkodni, ne legyenek problémák, határidők, feladatok. Csak az élvezet, a szórakozás, a dolgok könnyebbik fele. És most már a dolgozó réteghez értünk. A saját korosztályom, kényes cucc. Nem akarok kritizálni, távol álljon tőlem. Ezek inkább tények. Például mindennapi utazásaink során… Kiábrándító látvány, ahogy a metrón, villamoson vagy bármilyen tömegközlekedés közben mindenki maga elé néz és nyomkodja a telefonját. Néhány évtizede még újságot, könyvet olvastak utazás közben az emberek, esetleg beszélgettek. Már nem az a világ van, változnak az idők. Kell a változás, de ilyen áron? Ha a család megéhezik, letöltenek egy alkalmazást a vacsira? Vagy telepítjük a holiday.akármit és megnézzük a saját élményeinket? Csak hogy ne kelljen megmozdulni se, akár még a biztonságra is foghatóan. Mert veszélyes a világ. Mi tesszük azzá.

Gucci és Microsoft nélkül. Elgondolkodtató perspektíva. Visszalassulva a saját normál életünkhöz, hogy ne égessük két végén a gyertyát. Hogy ne legyünk a saját gyújtózsinórjaink.

Úgy megtalálni az arany középutat, hogy jusson is, maradjon is. Hogy megőrizzük saját egyéniségünket, ne dőljünk be a mindent digitalizáló ötleteknek, ne hagyjuk magunkat a gyógyszerreklámok áldozataivá válni, és ami a legfontosabb, ne akarjunk mindent. Ha körülnézel, ott van a minden melletted. A gyerekeid, a férjed/feleséged, családod, szüleid, testvéreid, barátaid. Ők a válasz a kérdésre. Mondtam már egy párszor és még film is szól róla: egyedül nem megy.

Húzd be a féket és válts vissza, amíg lehet, amíg nem késő. Amíg nem veszed észre magadon az „üres tekintettel bámulok ki a fejemből naponta hatszor” érzést. Addig jó, amíg érzed valaki vagy valami hiányát. Amíg rá tudsz csodálkozni egy pillangóra a széltől bóbitáló levendula tetején. Ma reggel épp ebben volt részem és meg is állított pár pillanatra.

Nem lehet jó érzés ledarálódva lenni. Se kifacsarva, se mókuskerékben.

Mosolyogva jó lenni.

Éljen a nyári szünet! Remek alkalom az élménygyűjtéshez, baráti találkozásokhoz, lepkevadászatra, levendulagyűjtésre, sünikeresésre. Önmagunk rátalálására. Nesze neked burnout!