Isten hozott!

Ellentmondásos egy cím. Nem baj, ez így pont helyénvaló. A múltkor elhatároztam, hogy a pipacs lesz a következő témám és ehhez is tartom magam. Aztán jöttek sorba a lélekpróbáló napok és betársult a fekete. Sokkal korábban írtam volna, fekete se lett volna benne, de mostanában a "volna" és a "ha" mellőzött szavak lettek. Nincs értelme azon agyalni, vagy még rosszabb, rágni magam, mi lett volna ha.

Így alakult, így peregnek a napok, így billen minden a helyére.

Szóval a pipacs. Mész az úton, bármerre nézel, pipacs mosolyog rád. Májusban (sőt júniusban is) így örül a természet, a sárga pitypang helyét felváltja a piros pipacs, az öröm, a derű, a vidámság jelképe. Olyan egyszerű kis növényke és mégis mennyire meg tudja simogatni a lelked, ahogy ránézel. Nem tudsz nem ránézni, vonzza a tekintetet.

Nem kell locsolni, mai nyelvhasználat szerint igénytelen gyomnövény, sőt ha fűkaszával irtják is, visszanő. Ha leszakítják, bánatában a szirmát is szinte azonnal elhullajtja. Mezítláb ne járkálj rajta, kellemetlen lesz… Nem adja meg magát, nem tágít, élni akar. Örök optimista.

Emlékszem, süldő kollégista lányként hétvégenként mennyit vonatoztam Pest és a Balaton között. Hosszú, unalmas utak voltak ezek, a nyugdíjas utasok örökös szöszmötölésével, zajjal, zsúfoltsággal, emberszaggal. Utáltam. Mégis Balatonudvari és Füred között volt egy nagy terület, ahol májustól végestelen-végig pipacs borított mindent. Különleges látvány volt, megfogott egy életre. Azóta is ellegeltetem a szemem a pipacstengereken és mindig mosolyra fakaszt. 

Tulajdonképpen terápiás növény is lehetne. Elég ránéznem és máris jobb a kedvem. Próbáljátok ki! 

Rám is fér mostanában, hogy az élet apró örömeiből erőt merítsek. 

Legutóbb anyák napja apropóján ragadtam billentyűzetet. Benne volt a levegőben az elmúlás nagyon is közeli realitása, mégis szívmelengető rágondolni, hogy akkor még megfoghattam a kezét, simogattam a homlokát, átölelhettem. Az volt az utolsó alkalom. Amikor kórházba került, egyszer még bemehettünk Hozzá. Elköszönni... A járvány sok mindentől megfosztott, az egyik legfájóbb, hogy a Vele töltött időtől is. Hogy az utolsó alkalommal nem érhettünk hozzá, csak nézhettük. Beszélhettünk, de valószínűleg abból semmi nem jutott el a tudatáig. Pedig de sok minden beszélgetni valónk lett volna még. Már megint ott a volna.

Nélküled, Apu, nehéz. Betyár nehéz. Hiányzol és ez így marad mindig. Még tanulnunk kell az érzést, hogy lehet ezzel együtt élni. Hogy ne fájjon annyira. A Jóisten biztos azért találta ki a könnyet, hogy enyhítsen a lélek terhein. Hogy megkönnyebbülhessünk egy kiadós sírás után. De vajon miből táplálkozik a könny? Hát a lélekből. Örökös körforgás ez, sajátos perpetuum mobile. Sose fogy el, mert a lélek táplálja. Lelke pedig mindenkinek van, mert érez. Még egy csöppnyi sünnek, madárkának, vagy cicának is, hát még az embernek.

Én alapvetően abba a csoportba tartozom - gyárilag - aki könnyen sír. Örömömben, bánatomban, a meghatottságtól, a fáradságtól (igen, ezt már Presser Pici is megénekelte), bármitől. Csak úgy. Jó nagy lélekbugyor jutott nekem és hogy ne maradjon parlagon, hát mindig csordultig töltötten tartom. Igazi érzésekkel megtöltve. Nem olyan giccsesen, mint a dél-amerikai szappanoperákban, azokat kifejezetten rühellem. 

Olyan sok szépet kaptam az életben, sokat Aputól is. Ezek az emlékek valahogy közös csatornán működhetnek az emberi lélekkel, mert ha elengedem a gondolataimat és szabadjára az emlékeket, megjelennek a könnyek. Olyan szép ez. Felemel. Fáj. Sírva fakaszt és megvigasztal egyben. Az ürességet felváltja valami megfogalmazhatatlan, ami összeragasztja a széttört cserepeket. Jótékonyan betapasztja a vérző lelket, kapaszkodót nyújt a jövőhöz. Az emlékek töltik be ezt a szerepet, melyek mélyen bennünk ragadnak. És a tárgyak, melyeket őrzünk, mint megannyi ereklyét. Nemcsak fényképeket, bár azokból is van jócskán. A fiam örömmel ölti magára nagyapja zakóját. Érzi és tudja, hogy így is vele van. Talán még az illata is benne van. Nézem, csak nézem és megint könnybe lábad a szemem. Milyen büszke lenne Rá, ha látná. Elmesélhetné a bizonyítványát, a gondolatait, terveit. Mi érdekli, mit tervez, mire készül. Nagyokat beszélgetnének, tudom. Együtt etetnék a tyúkokat, takarítanák be a termést a tip-top kertből, ahol mindig dolgozgatott. Elmennének az erdőbe fát szedni, és minden bizonnyal kemencét is építenének. És ha elfáradtak, szaxizna egyet Neki.

A piros pipacsot most felváltja a fekete.

Gyász van és fájdalom. Óriási hiányérzet. Űr, amit hagytál magad után... Nemcsak bennem, mindnyájunkban. Nem látunk, de köztünk vagy. Aki így szeret, akit így szeretnek, mindig velünk marad.

Talán nem ideillő érzelem a büszkeség, de én mégis fontosnak tartom. Büszke vagyok, hogy ilyen Édesapám lehetett. Gazdag vagyok, mert mindent megadott, amit egy jó apa adhat a gyermekeinek. 

Kimondhatatlanul hiányzol...

Piros. Kell a piros. A feketét ellensúlyozandó. 

Így lett egy piros autóm. Nem új, nem Kia Sportage, de jó és szép. 

Piros, mint a pipacs. Apunak is tetszene.