Isten hozott!

2.

Nincsenek itt a kismadarak. Pedig itt kéne lenniük. Helyette láz. Minden eddiginél magasabb. Sokáig nem mozdul. Érzem ahogy a forró vér lüktet az ereimben. Szinte beszélni se tudok. Kérek borogatást, jótékonyan beborítja a fél fejem. Alig tudok megnyugodni a sírástól. A könnyem is forró. Nem szabad sírni, tudom én jól. Nincs kontroll a testem felett. Pedig napközben már jól voltam.

Sose szerettem igazán a libikókát. Ez most olyan. Nagyon lent van.

Olyan kedvesek, segítenek, vigasztalnak.

Ég a szemem, mint a kopár szik sarja. Még a tikkadt szöcskenyájakat is ideképzelem. Ülök az ágy szélén, várom, hogy hűljek. Azon imádkozom, hogy a szívem bírja a láz rohamokat. Két szívizom gyulladás után ez nem is annyira kézenfekvő. A 2. után mondták, hogy egy harmadikat már nem bírna ki. Hát ezért félek. Érzem, hogy fogynak a tartalékaim. Fáj a hátam is. Nem merek feküdni. Este hasra fordultam és elkezdett vérezni a hasamon a hematóma. Úgyhogy ülök és várom, hogy jobb legyen. A családomra gondolok. Meg a barátaimra, Rátok, akik velem vagytok, olvassátok a történéseket. Drukkoltok, imádkoztok.

Tegnap megint sok beteg jött. Vele oxigén palackok. Szűnni nem akaró köhögés. Valaki mindig köhög. Én nem. Törékeny az élet. Itt kemény harc folyik.

Szép életek, nagy harcok. Szemben 77 éves néni, 3 heti intenzív osztály után tért vissza. A szemünk láttára tér vissza az arcára a szín. Már érteni lehet a beszédét. Vele együtt örülünk. Már benne volt a vírus, mikor megkapta az oltást. A férjével együtt ledöntötte őket. De visszajött. Fiatal anyuka fekszik mellettem. A kétkedőknek üzenem: senki nincs biztonságban. Lehet, hogy holnap Te kerülsz be, érted küzdenek.

Vérvétel, hasbaszuri megvolt. Megjött a Hold és némi vigaszt nyújtva óvatosan beköszön. Csak küldjétek a kismadarakat.